Áldott legyen a kéz


Régen reggelente sosem volt tétlen,
ma csak a párna amit megigazít, alig szuszogva
amikor kora hajnalban a fájdalom felébreszti.
Az arcán mély barázdákban megbújnak a vágyak,
szemében szenderegnek a kék csillagok,
bánata mint tóba dobott kavics, lehull, megérint.
Csönd. Nem kér semmit sem már,
pihen elfelejtett emlékeit kutatva,
áldott legyen a kéz, amely megsimogatja.
Üres tekintetében keresem magamat,
fölszálló sóhajában a megmaradt életet.
Áldott legyen a kéz, amely megsimogatja.